meghivo-14BORDÁCS ANDREA

A HELYTÁLLÁS MÉLTÓSÁG

Tárlat

Kirongozi. Mit is jelent Király Gábor kiállításának furcsa címe? Kirongozi az a személy, aki a szafarikon, a vadászatokon mintegy segítője, vezetője a vadászatra indulóknak. Mindenesetre Királyt e képek festésekor felettébb inspirálták a vadászírók, például Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond írásai.

“Itt fényesebb a napfény, mint nálunk, csillogóbbak a csillagok, sötétebbek a viharfelhők, borzalmasabbak az égiháborúk, bódítóbbak a szagok, határozottabbak az ellentétek. De még a tüske is szúrósabb, a fa is keményebb, az ember is kitartóbb, a vadállat is szívósabb. Egyszóval itt energikusabban lüktet az élet pulzusa. És ez az, ami olyan komollyá teszi Afrikát, ez az, ami ide vonz, ami visszavonz mindenkit, aki egyszer belékóstolt…” – olvashatjuk Széchenyi Zsigmond Afrikai vadásznapló című művében.

Ezek a sorok megadhatják azt az alapfeelinget, mely e képek világa mögött rejlik. Ha Király korábbi képeire gondolunk, mindig is egy nyers, sőt olykor brutális férfivilágot jelenített meg. Nyers mind technikailag, melyben ugyanakkor otthagyta nyomát a művészettörténet számos jeles művésze, nyers mind szemléletileg, s ez igen meglepő a gender-szemlélet által behálózott kultúránkban. Korábbi képinek bokszoló, falfúró stb. csupa ún. “macsós” tevékenységet folytató férfialakjait még lehetett akár iróniával is szemlélni, s a férfivilág toposzainak kritikáiként értelmezni, de ezek a mostani, vadászvilág ihlette műveit semmiképp sem. A helyzetből adódóan nyilván nem személyes életvitel lenyomatai, ám nem is üres nosztalgia egy hajdanvolt kultúra iránt.

A férfivilág vezérfonala most a harcos, a katona, a vadász. A hátsó falon látható portréi a család férfitagjainak kénytelen vállalt dicsőségét, katonavoltát idézik. A portrék egyforma, viszonylag homogén háttérrel, olyannyira hasonló módon ábrázolva tárulnak a néző elé, hogy szinte ugyanannak a képnek az ismétléseiként hatnak. A festmények alanyai egyéniségüket vesztve vizuálisan mintegy katonaikonokként jelennek meg, ám az ikonok leglényegesebb elemét, a szakrális rítus részeként való megjelenést mellőzve. Ez az ikonszerű látvány és a vadászat mosódik egybe a mintegy kis szentélyben elhelyezett utolsó vacsora-képen is, ahol az utolsó vacsora szakrális eseménye és egy vidéki disznótoros rítusának jelenete vetül egymásra.

Egy másik falon a vadászat képei szinte tanító jelleggel mutatják be a vadászat egyes fázisait, jeleneteit, melyeket szintén felfoghatnánk akár rituális képekként is, annyira szuggesztívek, jelzésszerűek, csak hát a valódi vad és egy igazi vadászat hiányzik hozzá.

Azt nem tudom, Király konkrétan miket olvas Kittenberger Kálmántól vagy Széchenyi Zsigmondtól, mindenesetre az oroszlánportré felidézi Kittenberger Kálmán Támadó oroszlánok című novelláját, mely az első afrikai útja kezdetén történt eseményt idézi fel, amikor is súlyos sebeket szerzett egy oroszlántól. A képen békésnek tűnő oroszlán a következő pillanatban akár támadhat is, különösen, ha már kapott egy lövést.

“Fektemben puskámat két kézre fogva keresztben az oroszlán szájába szorítottam, és úgy próbáltam távol tartani magamtól. Ezekre a válságos pillanatokra később sem tudtam pontosan visszaemlékezni, csak azt tudom, hogy közben az állat erős, érdes nyelve a jobb kezem ügyébe került. Nagyot rántottam rajta, hiszen az életemről volt szó. Erre a váratlan inzultusra az erősen sebzett állat egy pillanatra visszahőkölt… Ekkor hirtelen leismételtem egy másik töltényt, és az oroszlán felé sütöttem…, de olyan szerencsével, hogy a lövedék az állat szemén hatolt be, és a koponyát összezúzva, azonnali halálát okozta.”

Ugyanakkor a nagyobb képein a vadász, azaz az ember és az áldozat (bár ahogy az előző novellarészlet is sejteti, ez a szereposztás változó lehet), azaz a vad nem ellenfelei egymásnak, hanem egy lényben egyesülnek, akár valamely mitológia ember-állat alakja. Úgy vannak összeillesztve, ahogy a szabó illeszti össze az egyes anyagdarabokat, amíg az egész kész ruhává nem válik. Nem véletlen e párhuzam, mivel Király Gábor ezen képeinek fő szervező eleme a szabásminták részleteinek képbe dolgozása, az eredeti közegében gyakorlati funkciót betöltő tárgy nála szokatlan formájával esztétikai alkotóelemmé válva.

E képek köztes lényei mintegy kortárs bestiárium szereplőiként is hathatnak. Ennek persze ma úgyis divatja van, hisz Cortazár s Láng Zsolt után most nemrég jelent meg Báthori Csaba irodalmi animáliája. Bár Királynál valójában nem animizmusról van szó, hisz figurái nem az ember-állat-alakváltozást képviselik, hanem egyszerre a kettőt, akár az egyiptomi mitológia sakálfejű Anubisza, sólyomfejű Hórusza, ibisz- vagy néha páviánfejű Thotja. E figurák méretüknél fogva is hatalmat sugallnak, megformálásuk is az uralkodói portrék hagyományát követik, s így egymás mellé helyezve triptichonná, illetve diptichonná válnak.

Király korábbi műveinek ábrázolásmódja is rokon vonásokat mutat egy archaikus világgal, mintegy újbarbár festészetet művelve. De ez nála nemcsak formalizmus, mivel az a világkép, ami megjelenik, az is archaikus, ahol még közvetlen kapcsolat van természet és ember között. Ugyanakkor ez az úgymond újbarbár képi világ kiszolgáltatottsággal és sérülékenységgel párosul, épp a zsigeri élményszerűség miatt.

Nem véletlenül olvassa a vadászírók munkáit. Hiába élünk más időket, ezek, akárcsak a vadnyugati regények és filmek kora, sohasem járnak le, mivel a harc, a vadászat révén az élethalálharc közvetlenül nyilvánul meg. Ez a közvetlenség ad súlyt a tetteknek, explicit módon nyilvánul meg bennük a helytállás méltósága.

(Kirongozi, Király Gábor új művei, Boulevard & Brezsnyev Galéria, nyitva május 28-ig.)

Forrás: Élet és irodalom

[nggallery id=39]