2009.11.13. " DIE HARD " című csoportos kiállításAlmásy Ottília-Verebics Ágnes-Bánki Ákos-Menyhárt Tamás

Telefonbeszélgetés egy friss halottal:   Ma már meg sem halunk, csak élet van; bár az inkább hasonlít a halálhoz, gondolta volna? Hogyhogy hogy értem ezt? Igen, jól emlékszik, voltam már halott, persze. Azóta – onnan – tudom, hogy az élet milyen, és közben ez itt mi. Nem tudom, lehet, hogy azért kussolnak mostanság a halálról és azért van az, hogy azt mondhatjuk, hogy ma már meg sem halunk, s csak élet van, mert mostanra látták be az emberek, hogy mégsem csak test volnánk és már… Igen, hallottam ilyen irányú klinikai kutatásokról, borzasztó komolytalannak tartom őket. Még hogy fényképezőgépeket tesznek az elfekvők plafonjára, mert akkor azt a nézőpontot fotografálják, amit az elszálló lélek valahogyan még egy optikai érzékkel fölfog, hát maga szerint ez nem mulatságos kissé? Persze, brit tudósok. Nők! … Ööö elnézést, ne haragudjon, pedig ha nevetett volna, az biztos segít – még egyszer elnézést kérek. Rokonok vannak? Az baj. Hiányzik valami, vagy mit akar még itt ebben a cirkuszban? Nem érzi, hogy ez itt cirkusz, csepűrágás, és olyan mértékben súlytalan, hogy… értem. í, szerintem nem fog újraszületni, mi van, szerelmeskedő párokat lát? Mennyien vannak? Ne haragudjon, de nem tudok segíteni, pláne ha éppen a porondra kíván visszatérni, semmit sem szoktam ígérgetni, de ezt most ígérhetem, hogy ha Ön mégis… jó, ne haragudjon, persze. Van magának szíve? Hát, valami olyan, ahol vonzalmat érez. Onnan nézze, hogy amit maga körül lát, az valójában csak csoda által egybetartott, valójában már pernyévé égett papírmasé, amit ugyanaz a csoda, ami eddig színleg összetartotta, egy fuvallatként elsodorja nyom nélkül, ez a vonzalom… na végre lerakta. Szóval ott tartottam, hogy amióta                                      (paksi endre lehel)